Robert Wood : The Mistress

Milyen szép is az élet! Mármint a halál után. El se tudnám képzelni úgy az életemet, hogy… élek!
Kinézek a szobám ablakán, a lemenő nap gyenge fénye végigsimítja testemet. Bár ettől még nem vörösödök ki, hunyorognom kell. Még nem tudok teljesen belenézni a napba alko-nyatkor sem. De majd ez is elmúlik, nem?
Az órámra pillantok. Te jó ég! Már ennyi az idő, és én még csak egy szál bugyiban ácsor-gok a szobámban. A szekrényemhez rohanok, kikapom belőle az első felsőt, ami a kezembe akad, magamra rángatom. Nincs időm holmi melltartókkal szarakodni. Egyébként meg nem hiszem, hogy bárki is a szememre vetné, hogy nincs rajtam. Nem azért mondom, de elég jó alakom van. Felhúzom a nadrágomat – ami a többihez hasonlóan fekete -, és már szaladok is az ajtóhoz. A kezem már a kilincsen van, de rájövök, hogy valamit elfelejtettem. Átvágok a nappalin, be a hálószobámba, ahol a puha ágyacskám mellett, most egy fekete koporsó is fek-szik. Én sohasem cserélném le az ágyamat egy ilyen fadobozra. Nem is értem, hogy a legtöb-bünk miért ragaszkodik a koporsóhoz. Szerintük az olyan „vámpíros”.
Leemelem a koporsó tetejét, és a benne fekvő férfire pillantok. Arca el van torzulva, de ezen nem is csodálkozom. Nem lehet kellemes, ha az ember szívébe karó kerül. Szegény-kém… Bár engem még sohasem karóztak meg, így nem tudom. Nem is igazán akarom kipró-bálni! Damen az utóbbi egy hetet a lakásomon töltötte. Amint Iannnel végeztem, azonnal visszamentem érte. Szerencséje volt, mert Ian még arra sem volt képes, hogy rendesen kivé-gezze őt, csak tehetetlenné tette. Félig halottá, félig élővé. Már amennyire egy vámpírt élőnek lehet nevezni. Csókot lehelek Damen gyönyörű homlokára. Még így is milyen szexi tud lenni!
- Nemsokára visszatérsz, ne aggódj! – súgtam a fülébe, bár fogalmam sincs róla, hogy hall-e egyáltalán. Majd megkérdezem tőle. De addig még várnom kell. Nem olyan egyszerű visszahozni egy megkarózott vámpírt. Először is telihold kell hozzá, na meg egy szűz vére. Hol a fenében találok én manapság szüzet? A mai lányok olyan gyorsan odaadják magukat a fiúknak. Mikor én még kislány voltam, a fiú közelébe se mehettünk. Istenem, milyen rég is volt az!
Hirtelen felriadok ábrándozásomból, és kénytelen vagyok észbe kapni. Indulnom kell! Még a végén elkések. Mióta én vagyok a város úrnője, ez az első alkalom, hogy egyszerre beszélhetek a városban élő erősebb vámpírokkal. Sok dolgot meg kell beszélnünk. Belebújok kedvenc cipőmbe, egy Nike-ba. Természetesen ez is fekete. Pillantás a tükörbe, bár nem va-gyok kiöltözve, és még csak nem is a legdögösebb ruháimat vettem fel, büszkén látom, hogy így is igazán csinos vagyok. Majd ha Damen felébred, leszek még csinosabb is! Agyam le-pergeti az első együttlétünk perceit, és rögtön forróság tölt el. Kár, hogy annak nem lett éppen méltónak mondható a befejezése, hiszen Damen karót kapott a szívébe. Persze ez nem az én hibám, de hát akkor is!
Kilépek az ajtón, és bezárom. Az ember soha nem lehet elég óvatos, még ha az illető vámpír is. Bár átköltözhettem volna a város vezetőjének járó luxuspalotába, én mégis jobbnak láttam itt maradni. Inkább a kényelem és meghittség híve vagyok, mint a fényűzésé. Persze a vámpírokat ott fogadtam, és a dolgozószobám is ott van. Jó tudni, hogy van egy hely, ahol nem kell munkával foglalkoznom. Nem is gondoltam volna, hogy a város úrnőjének lenni ennyire fárasztó. Nap mint nap fogadni az új vámpírokat, hiszen kötelesek először nálam je-lentkezni. Aztán ott van még a vámpírbárok felügyelete, amivel az üzletvezetők egész jól el-voltak, de nagyobb döntéseket nekem kell meghoznom. Még csak az kellene, hogy minden egyes szarsággal nekem kelljen foglalkozni. Na azt már nem! Eddig sem volt éppen unalmas életem, de most már kezd kissé zsúfolttá válni.
Lesétálok a lépcsőn, és éppen csak pár lépést teszek, mikor feltűnik mellettem Osvald. Ilyen röhejes nevet! Mindig, mikor találkozok vele nevetnem kell, ő meg nem érti, min kaca-gok. Pedig szegényke meg sem érdemli, hiszen nagyon jó vámpír. Kötelességtudó, és sok mindenben segít. Igazából ő a testőröm és titkárom egyben. Éppen ezért folyton a nyomom-ban jár, kivéve, ha otthon vagyok. De amint kilépek az ajtón, ő már ott is terem mellettem. Kíváncsi vagyok rá, hogyan csinálja, hogy folyton megjelenik, de nem kérdezek rá. Neki is lehetnek titkai, nem? Bár meg tudnám bűvölni, hogy mondja el nekem, de nem, és kész! Ez amolyan becsületbeli dolog. Az nem hiszem, hogy egész nap ott szobrozna a lakásom előtt, lesve, mikor jövök ki. Inkább valami olyasmi lehet, hogy megérzi, vagy nem tudom. Én bí-rom a napfényt, ő meg fel tud bukkanni helyeken.
Közben teljesen lement a nap, máskülönben Osvald nem is lehetne mellettem. Valószínű-leg egy csinos kupac hamun kívül nem maradna belőle más. Azt pedig nem akarom. Nem szól egy szót sem, csak ballag mellettem, én meg nem tudom, miről beszéljek.
- Mond csak, Oszvald – mondom, leküzdve egy mosolyt -, hogy telt a napod?
Megáll, és értetlenkedve néz a szemembe. Elég nagy hülyeséget kérdeztem. Valószínűleg egy koporsóban, vagy egy ágyban volt idáig. Egyre gyakrabban hajlamos vagyok elfelejteni, hogy csak én bírom a napfényt. Éjszaka pedig nem telt el úgy egy perc se, hogy ne lett volna mellettem. Mint egy hűséges kutya. Ez gonosz hasonlat, de tényleg olyan.
- Koporsóban alszol? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve.
Megint rám veti csodálkozó pillantását. Igazán abbahagyhatná. Nem lehetne egyszerűen válaszolni?
- Igen, miért?
- Hát, csak kérdeztem. Tudod, nem igazán értem…
- Te nem koporsóban alszol?
- Nem. Az ágy sokkal kényelmesebb. A koporsótól mindig csak megfájdult a hátam, és egy idő után végleg lemondtam róla.
- Manapság már vannak párnázott koporsók is – ezt úgy mondja, mintha ez mindent el-döntő érv lenne.
- Nem kell az nekem, hogy egy kis faládikóban ébredjek!
- Az én családom tagjai mindig is koporsóban vészelték át a nappalokat.
- Van családod? – kaptam a témán, mert kicsit kezdett nyomasztani, hogy mekkora él-vezettel beszél a koporsókról.
- Van egy feleségem.
- Nahát! És mióta vagytok együtt?
- Holnap lesz kétszáz éve. Még mindketten éltünk, mikor összeházasodtunk.
Még sohasem hallottam Oszvaldot a magánéletéről beszélni senkinek.
- Jó régóta vagytok együtt. Gratulálok hozzá!
- Köszönöm Amanda. Bár egy gyerek hiányzik az életünkből.
Gyerek? Istenem! Még sohasem hallottam olyanról, hogy egy vámpír pár gyereket akarna. Egy vámpírnak nem lehet gyereke. Azt hiszem érthető, hogy egy halott nő nem képes gyere-ket szülni. Hát semmi sem fenékig tejfel! Csak egyetlen lehetőség van…
- Nem akartok örökbe fogadni?
- Próbáltuk, és már majdnem sikerült is, de mikor megtudták, hogy vámpírok vagyunk, egyszerűen lefújták az egészet. Azt mondták, hogy nem lennénk jó hatással a gyerekre, meg hogy… - itt elcsuklik a hangja, úgy látszik, mondtak ennél csúnyábbat is. – Tehát azt mond-ták, hogy nem tudhatják, nem táplálkozni akarunk-e a gyerekből – böki ki végül.
- Sajnálom! – mondom, és komolyan is gondolom. Olyan nehéz elképzelni rólunk, hogy jó szülők lehetnénk? Azért a vámpíroknak is vannak elvei. Például gyereket sohasem bántunk.
Ezután csendben ballagunk egymás mellett. Egyikünknek sincs igazán kedve beszélgetni. Na én aztán meg tudom teremteni a hangulatot, mi?
Kicsit sietősebbre fogom a lépteimet, mert egy kicsit késésben vagyok. A fenébe! Nem lenne jó rögtön az első alkalommal elkésni. Befordulunk az utolsó sarkon, és már fel is tűnik előttünk a hatalmas kapu. Ian ideében két őr állt a bejáratnál, de én nem tartottam rá igényt. A régi beléptető-rendszert is leszereltettem. Egyszerűen lenyomtam a kilincset, és a kapu kitá-rult. Nem sokkal kényelmesebb így?
Végigballagunk a kerten, be a házba, egyenesen a dolgozószobába Egy hosszú asztal van benne, körülötte vámpírok ülnek, és ahogy belépünk a terembe, minden egyes szempár rám szegeződik. Mindegyik üres és halott. Ugye az enyém nem ilyen csúnya? Ha hazaértem, tüze-tesen megvizsgálom a tükörben.
- Jó estét, uraim! – köszönök. Én vagyok az egyetlen nő a társaságban.
- Késtél! – mondja az egyikük. Hangjában gúny csendül, mintha mást nem is várt volna tőlem. Nagyon jól esne kitépni a szívét a bordái közül, de uralkodok magamon. Mosolyt eről-tetek az arcomra.
- Igazad van, Andre. Elnézést kell kérnem!
- Nem történt semmi, Amanda. Ülj le, és akkor talán kezdhetjük is a megbeszélést. Vagy van valakinek kifogása ellene? – senki nem szól semmit. Iván bólint. – Helyes!
Bírom a fickót. Jóban vagyok vele, nagyon jó barát. Mindig számíthatok rá. Az ilyen vámpír pedig nagyon ritka.
Leülök a helyemre az asztalfőn, és magam elé meredek. Most mit mondjak? Mindenki engem néz, és várják, hogy megszólaljak. Andre-re kúszik a tekintetem. Hanyagul hátra dőlt a székében, és gúnyos vigyor bujkál az arcán. Ez elég ösztönzőleg hat, úgyhogy belevágok.
- Tehát, azért jöttünk itt össze, hogy megbeszéljük a város irányításának részleteit.
Andre lenézően felnevet.
- Van valami problémád, Andre?
- Dehogy, folytasd csak! Te vagy a főnök!
Na, persze!
- Hát jó – megint elmosolyodok. – Ugye mindenkinél itt van az igazolványa?
Mindenki kiteszi az asztalra – Andre csak hanyagul odadobja -, aztán eljuttatják hozzám. Egyetlen könnyed mozdulattal bevágom az összeset a kandallóba.
- Mit művelsz, Amanda? – kérdezi Iván, de inkább kíváncsian mint megrovóan.
- Először is, minden rendeletet, amit Ian hozott, ezennel semmissé nyilvánítok!
- Ez a Tanácsnak nagyon nem fog tetszeni!
- Ugye elhiszed nekem, Andre, hogy egy cseppet sem érdekel. Nem fogadok el paran-csokat a tanácstól. Túlságosan idejétmúlt szervezet!
A vámpír mondani akar valamit, de aztán csendben marad. Az arcán látszik, hogy valamit nagyon szívesen a képembe vágna, de nem teszi. Vajon mit titkol? Valamit tud, amit én nem, és ez nagyon zavaró. Most viszont mással kell foglalkoznom. A Tanács még ráér.
- Engedélyezem a korlátlan vadászatot az emberekre. Sajnos a kilétünk már nem titok, és ez ellen nem tehetek semmit.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, és egy idősebb vámpír áll az ajtóban. Nem olyan öreg, mint én, sőt. De azért jó pár év áll mögötte.
- Amanda Knack?
- Igen, én vagyok. Hogy képzeli, hogy betör…
- Maga hogy képzeli, hogy a Tanács határozatát figyelmen kívül hagyva hoz döntése-ket? Ez egyszerűen példátlan és megbocsájthatatlan!
Végre felismerem a vámpírt. Ő az, aki egy hete meglátogatott. Azt hitte Ian vagyok…
- Fel kell hívnom a figyelmét, hogy a Tanács jelenleg a városban tartózkodik, és mie-lőbb szeretnének beszélni magával!
- Természetesen. Bármikor eljöhetnek ide, én készségesen fogadom őket! – válaszolok.
- Csak nem gondolja, hogy a Tanács el fog maga után szaladgálni? – hangjában leple-zetlen gúny van. Hogy is gondolhattam? Én naiv kislány…
- Holnap, naplemente után várják önt a Tanács székházában. Addig semmiféle rendele-tet ne hozzon, különben…
Itt telt be a pohár. Felpattanok a székemről, és egy szempillantás alatt a vámpír mellett termek. A teremben mindenkit meglepek, de főleg az ajtóban állót. Elkapom az ingének a gallérját.
- Ne fenyegessen a városomban, és főleg ne a saját dolgozószobámban! Holnap elme-gyek a Tanácsotokhoz, de semmiféle utasítást nem fogadok el! Ez a város az én uralmam alá tartozik, megértette?
Csak bólint egyet. Elengedem, szépen kisimítom a gyűrődés.
- Most pedig a viszontlátásra!
Sértődötten hátat fordít, aztán kisiet az ajtón. Arra már nem képes, hogy becsukja maga után. Így hát kénytelen vagyok megfogni a kilincset, és magam becsukni.
- Folytathatjuk? – visszasétálok az asztalhoz, és leülök.
- Nem halottad, mit mondott a Tanács küldöttje? – kérdezi Andre.
- És te nem hallottad, hogy én mit mondtam?
Úgy látszik, őt nem érte váratlanul a vámpír megjelenése. Tehát tudott róla, hogy a Tanács a városba érkezett. Lehet, hogy értesítette valahogy őket? Én meg már azt hittem, hogy valami komolyabb.
- Amanda, tényleg nincs már mit megbeszélnünk. Legalábbis egyelőre. Az utasításaidat kiadtad, mi pedig közvetítjük a vámpíroknak. Bizonyára örülni fognak a híreknek!
- Ezt én is így gondolom – mondom, és elővillantom a legbájosabb mosolyomat. Ez mindig hatásos.
Szépen lassan felállnak, és mennek a saját dolgukra. Csak Andre marad a teremben.
- Te minek maradtál? – kérdezem.
- Azt hiszed, hogy mert legyőzted Iant, máris te vagy a legnagyobb?
- Miért, nem így van? – kérdezem teljesen ártatlanul.
- A Tanács nem fogja hagyni, hogy túl sokáig uralkodj a városban.
- És mit akarnak tenni velem? – most már kezd egy kicsit idegesíteni. – Inkább fogd magad, és húzz el a picsába.
- Ahogy óhajtod, Úrnő!
Nem nézem végig, ahogy kimegy, tovább ülök az asztalnál. Egy perc sem telik bele Osvald lép be. Észre se vettem hogy kiment.
- Amanda, lehet egy kérésem?
- Persze, mondd csak!
- Említettem, hogy házassági évfordulóm lesz, és ma este szeretnénk ünnepelni.
- Menj csak! Elleszek egyedül is!
- Köszönömöm – mondja egyszerűen, és kimegy. Ezt szeretem benne, sohasem lihegi túl a dolgokat. Azt hiszem nem is kívánhatnék jobb titkárt magamnak.
Átsétálok az íróasztalomhoz, a hatalmas papírtömegtől rögtön az ájulás kerülget. Egész éjszaka ezekkel fogok szarakodni! A picsába! De hát nincs mit tenni. Leülök, kezembe veszek egy tollat, leemelem a kupac tetejéről az első papírt, és olvasni kezdem. Aztán az egyiket a másik követi, és néhány óra elteltével meglepetten veszem észre, hogy a kupac teljesen eltűnt. Hát ezzel is kész vagyok!
Akkor most itt az ideje, hogy valami kellemesebbel foglalkozzak. Már a gondolattól is felpezsdülök. Talán még Az Elkárhozott Lélekbe is betérek. Kilépek a kellemesen meleg éj-szakába, az emberek ilyenkor már az igazak álmát alusszák, így szinte teljesen üres az utca. De csak majdnem… A távolban meglátok egy lányt, aki valamit kiabál a telefonjába, aztán ingerülten a földhöz vágja, majd leül a járdaszegélyre. Odasietek hozzá.
- Ne haragudj, segíthetek?
- Húzz el a büdös picsába! – mondja a kiscsaj. Nem lehet több tizenkilenc évesnél. Nem olyan tápláló a vére, mint az idősebbeké, de nagyon finom. Az ujjaimat az álla alá helyezem, és felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- Gyere velem!
- Megyek.
Elindulok egy sötét sikátor felé, a csaj pedig követ. Milyen buták is ezek az emberek! Mo-solyognom kell! Körbenézek, de nincs senki a sikátorban, magamhoz intem a lányt.
- Csókolj meg! – parancsolom neki. Egy kis játék csak feldobja a vadászatot.
Finoman előrehajol, felemeli a fejét, lassan közelíteni kezd a szám felé, aztán egy hirtelen mozdulattal összetapadnak az ajkaink. Nem, nem vagyok leszbikus, de mégis felizgat a hely-zet. A csók egyre forróbbá válik, a lány keze elkezd vándorolni a pulcsim alatt, a mellbimbó-im megkeményednek, ahogy hideg keze végigsimít a hasamon. Elkapom a kezét, és kihúzom a fölsőm alól, és a fejemet kissé hátrahajtom. Egyik kezemmel félrehajtom a fejét, hogy hoz-záférhessek a nyakához. Rátapasztom a számat, és szívogatni kezdem, de a fogaimat még nem mélyesztem bele. Azzal még várok. Nem szabad elsietni, mert úgy elvész az izgalom, nem igaz? A csaj halkan felsóhajt, és átölel. Ennél tovább nem tudom türtőztetni magam, fogaim-mal átszúrom a bőrét, és felszakítom a nyaki ütőerét. A vér szétárad a számban, aztán az egész testemben. Néha olyan érzésem van, hogy ez jobb, mint a szex. Nem, mégsem! A szex azért mégis jobb!
Percek múlva a lány szorítása kezd gyengülni, és végül már nekem kell megtartanom őt, nehogy elessen. Elájult. Még nem halt meg, de nemsokára azon is túl lesz. Amikor érzem, hogy a szíve nem ver többet, leveszem a számat a nyakáról, aztán letörlöm a vércseppeket. A csajt otthagyom a sikátorban, majd megtalálja valaki, én pedig elindulok Az Elkárhozott Lé-lek nincs túl messze, így gyorsan odaérek.
Már messziről feltűnik, hogy valami nincs rendben. Mindig kígyózó sor szokott állni a bár előtt, most viszont egyetlen lelket sem látok. Mi a fene lehet ez? Közelebb megyek, a bejárat zárva van, így a hátsó ajtóval próbálkozok. Belépek az irodába, ahol három vámpír van, min-dannyian felém fordulnak. Az egyikük Oszvald, a másik a Tanács embere, aki az irodámban járt, a harmadikat nem ismerem, de valószínűleg ő is a tanácstól jött.
- Amanda! De jó hogy itt vagy! Ez a barom le akarja foglalni a bárt!
- Micsoda?
- Idejött, kirakatta a vendégeket, a személyzetet hazaküldte, és kijelenttette, hogy ez az épület a Tanács tulajdonát képezi.
- Mint ahogy az is! – mordul fel a számomra ismeretlen vámpír.
- Tévedés – mondom neki. – Bár tulajdonjoga a város mindenkori uráé, vagy úrnőjéé!
- Majd holnap ezt is megbeszéli a tanáccsal, de addig is a bárt bezáratom!
Nem tehetek semmit. Azzal nem érnék el semmit, ha egyszerűen kitépném mindkettejük szívét. Bár nagyon remélem, hogy arra is nemsokára sor kerül.
- Rendben van. Mr…
- Randell.
- Tehát Mr. Randell, bezárathatja a báromat, és próbálja meg kiélvezni ezt a pici örö-möt, mert nem sokáig marad ez így. Higgyen nekem!
- Fenyegetni próbál? - kérdezi
- Eltalálta! – azzal intek Oszvaldnak és kimegyünk az irodából.
Percekig sétálunk egymás mellett, egyetlen szó nélkül. Hirtelen eszembe jut valami.
- Nem úgy volt, hogy a feleségeddel ünnepeltek valahol?
- Úgy is volt, amíg az a két bunkó be nem rontott! Igaz is, sietek haza, hátha még vala-hogy meg lehet menteni az estét – mondja, aztán abban a pillanatban el is tűnik mellőlem. Egy picit meglepett, mert még sohasem láttam ezt tőle. Hát igen, minden vámpírnak megvan-nak a maga kis trükkjei.
Nincs mit tenni, kénytelen vagyok hazamenni, bár még fiatal az este. Lassan ballagok, mintha semmi gondom nem lenne. Felnézek a holdra. Még néhány nap hátra van teliholdig. Akkor végre Damen újra életre kellhet. Te jó ég, addig még egy szüzet is szereznem kell va-lahonnan. Na de honnan?
Megállok a bejárati ajtóm előtt, homlokomat nekidöntöm. Meglepetten felkiáltok, amikor az ajtó kinyílik, és én így egy kecsesnek aligha mondható mozdulattal beesek a lakásba. Gyorsan felpattanok, körülnézek, de a rendetlenségen kívül semmit nem látok. Átugrok egy kupac könyvön, és beszaladok a hálószobába. Ettől féltem, Damen eltűnt. A büdös kurva pi-csába! Nincs időm a lakással törődni, azonnal elindulok a Tanács székházába. Biztosra ve-szem, hogy az ő kezük van a dologban. Így akarnak meggyőzni. De nem fog nekik sikerülni! Mint az őrült szaladok végig a városon. Ha Damennek valami baja esik, azt nagyon meg fog-ják bánni! Jobbra-ballra suhanok az emberek között, néhányat fel is lökök, de valahogy nem érdekel!
Jó negyedórányi rohanás után végre megérkezek. Felnézek a hatalmas épületre. Semmi furcsa nem látszik rajta, az ablakai sötétek. Nyugalmat erőltetek magamra, és felsétálok a lép-csőn, lenyomom a kilincset. Nem meglepő, hogy be van zárva. Megkerülöm a házat, de hátul nincs semmilyen bejárat. Az emeleten nyitva van egy ablak, de sehogy sem tudok feljutni oda. Most már kezdek ideges lenni. Visszamegyek előre, de valaki már van ott. Randell az! Odaszaladok, elkapom a nyakát.
- Juttasson be!
- Ennek semmi akadálya! Csak engedjen el, nincsen erre semmi szükség!
Nem szívesen, de azért elengedem.
Megigazítja a ruháját, majd egy kulcsot vesz elő a zsebéből, és kinyitja az ajtót. Belép a házba, és int, hogy kövessem. Egy hatalmas csarnokban vagyunk. Egyszer már voltam itt, mikor a városba érkeztem, de akkor nem láttam a ház többi részét. Most viszont Randell egy másik ajtóhoz vezet, ami mögött egy lépcső húzódik, egyenesen lefelé.
- Csak ön után – mondom neki.
- Ahogy gondolja – rántja meg a vállát, és elindul.
- Semmi trükk, figyelem magát.
Nem válaszol, csak megy kitartóan lefelé. Végre leérünk. Egy, a fentihez hasonló, kör alakú terembe jutottunk. Rajtunk kívül nincs itt senki. Legalábbis én úgy hiszem.
- Amanda Knack, London fővámpírja kihallgatásra jelentkezik – harsogja bele a sötét-ségbe Randell.
Körbe fények gyúlnak. A túloldalon tíz vámpír ül egy emelvényen. A Tanács.
- Jöjjetek közelebb! – mondja a középen ülő. Bizonyára ő a vezető. Ezelőtt még soha-sem találkoztam vele. Igazából egyetlen Tanácstaggal sem.
- Tehát azért jött, hogy az ügyét kitárgyaljuk? – kérdezi, mikor már ott állunk előtte.
- Nem igazán.
- Nem? Hát akkor?
- Damen Peterson miatt vagyok itt. Valamint azért, mert teljesen felforgatták a lakáso-mat – mondom, hangomba nyugodtságot erőltetek, pedig majd szétrobbanok a dühtől.
- Oh… Tehát ezért. Ne aggódjon, Mr. Petersonnak nincs semmi baja, és nem is lesz, ha együttműködik velünk!
Újabb fények gyulladnak, megvilágítva Dament. Egy asztalon fekszik, mellette egy jól megtermett vámpír, kezében bárddal. Félek, hogy a fegyvernek megszentelt pengéje van. A picsába!
- Tehát, ha eleget tesz a határozatunknak, maga és a barátja békében távozhatnak. Ha bármi ellenvetése van, kénytelenek leszünk végezni Mr. Petersonnal, utána pedig magával is.
- És mi lenne az a határozat? – kérdezem gúnyosan. Bár teljesen felesleges, úgyis tu-dom.
- Le kell mondani a város vezetéséről, és átadnia egy általunk választott vámpírnak.
Jól sejtettem.
- És ha nem?
- Ezt már elmondtam.
- Kapok gondolkozási időt? – kérdezem, hogy húzzam az időt. Valamit ki kell találom!
- Sajnálatos módon ezt nem tudom megadni. Továbbá ezen nincs is mit gondolkozni. Vagy elfogadja, vagy meghal!
- Én ezt nem teljesen így látom – mondom, azzal futásnak eredek, egyenesen Damen fe-lé. Először őt kell megmentenem, utána törődhetek a többivel.
- Öld meg a férfit! – kiáltja az emelvényen ülő vámpír a másiknak, de már későn. Előbb odaérek, kicsavarom a kezéből a bárdot, majd egy könnyed mozdulattal levágom a fejét. A megszentelt penge úgy vágja a vámpír húsát, mint kés a vajat. Aztán a szívébe is beledöföm. Még egy utolsót felkiált, aztán elkezd rohadni. Nem valami szép látvány! Szerencsére fél percnél nem tart tovább, míg teljesen el nem porlad.
Kicsi furcsa érzés, hogy megszentelt penge van a közelemben, ráadásul még ezüst is, de nem vészes. Azonfelül tökéletesen hasznát veszem.
Míg én Damen megmentésével foglalkoztam, legalább ötven vámpír tódult be a terembe, és mindannyian felém tartanak.
- Végezzetek velük! – kiáltja a Tanács vezetője. Mind a tizen tovább ülnek az emelvé-nyen, egy cseppet sem látszanak meglepetnek, ijedtnek meg végképp nem.
Mikor az első vámpír elér, már készen állok. Szélesen meglengetem a bárdot, neki meg már nincs ideje félreugrani, így a penge kettévágja. Mint kés a vajat! Sietve levágom a fejét, majd átdöföm a szívét. Sokáig fog ez így tartani!
Közben a többiek is körém gyűlnek. A legközelebbinek elkapom a ruháját, és a szemébe nézek.
- Segítesz nekem! Be tudod zárni az ajtókat, hogy senki ne juthasson ki?
Bólint.
- Na akkor indulj, utána támadd meg Randellt. Ha tudsz, végezz vele! – Nem hiszem, hogy képes lenne rá. Sokkal valószínűbb, hogy Randell egy perc alatt széttépi, és igazából erre is számítok.
Sorban csapom le a vámpírokat, de csak nem akarnak fogyni. Már a sokadik vámpír szívét döföm át, mikor látom, hogy a Randell kitépi a vámpírom szívét a bordái közül. Nem nagyon sajnálkozom miatta!
A ruhám már tocsog a vértől, mire az utolsó vámpírral is végzek. Pedig annyira szeretem ezt a felsőt! Csak meglehet még menteni valahogy.
- Igazán meglepett minket, Miss. Knack. Valóban meglepett – mondja a Tanács vezető-je. Már az ajtóban állnak, úgy látszik, le akarnak lépni. Lenyomja a kilincset, de az ajtó nem nyílik. A kis vámpírom jó munkát végzett.
- Hova sietnek?
- Mi akar ez lenni?
- Itt az ideje feloszlatni a Tanácsot, nem gondolják?
- Mire készül? Bármit is forgat a fejében… - mondja, miközben egyre közelebb me-gyek. Kezemben még mindig ott van a bárd. – Ne tegye, biztosan meg tudjuk beszélni!
- Én nem hiszem! – meglendítem a bárdot, és levágom a fejét. A többi tanácstag moz-dulni sem bír.
Randell térdre borul.
- Amanda, ne tegye ezt! Kíméljen meg minket, kérem.
Szánalmas barom. Nem bírom ki, hangosan felkacagok, a bárdot eldobom. Már nincsen rá szükségem. Puszta kézzel végzek Randellel, és a Tanács megmaradt tagjaival. Nincs nehéz dolgom, egyikük sem lehet idősebb száz évesnél, ezt érzem. Egyedül a Tanácsvezető volt idősebb, de nem sokkal. Hát… többet vártam tőlük.
Visszamegyek Damenért, a vállamra fektetem, átkutatom a kis vámpírom ruháját, és meg is találom nála a kulcsokat. Valahol egy újabb ajtó nyílik, és egy magas, jóképű vámpír köze-ledik felém. Néhány méterre megáll, én pedig a földre fektetem Dament. Mi a fene ez?
- Amanda Knack, London fővámpírja!
- Az vagyok, de maga ki a fene? – kérdezem tőle. Valami nagyon nincs rendben, egy-szerűen nem tudom megmondani, hogy hány éves lehet.
- A nevem nem fontos, a Tanács elnöke vagyok. Látom meglepődött. De ez nem is cso-da, hiszen nincs tisztában a Tanács működésével, aminek most – itt a tanács halott tagjaira pillant -, én vagyok az egyetlen tagja. Mint ahogy észrevette, mindannyian fiatalnak mondha-tók vámpírszemmel, a Tanács törvényei szerint nem is lehetnek százötvennél idősebbek. Egyedül a fővámpír kor haladhatja meg a több ezer évet is. Akivel az imént végzett, az utó-dom volt, bár még egy-két évszázad állt előtte, míg átvehette volna a helyemet.
- Mi a fenét akar? – türelmetlenkedek.
- Sajnálatos, de végeznem kell magával. De ha gondolja Mr. Petersont feltámasztatha-tom. Pár nap és úgyis telihold lesz. Tekintse ezt… ajándéknak.
- Nem kérek belőle!
- Ahogy gondolja – alig fejezi be a mondatot, máris nekem ront. Gyors a fickó, iszonyat gyors. Az utolsó pillanatban sikerül félreugranom előle.
- Ne meneküljön, semmi értelme!
Én nem menekültök, de ezt nem áll szándékomban az orrára kötni. Csak meg akarom sze-rezni a bárdot, amit könnyelműen elhajítottam. De hát ki gondolta volna, hogy ez lesz? Végre sikerül felkapnom a fegyvert a földről, de a vámpír már ott is van mellettem. Lecsapok rá, de két kezével elkapja a pengét. Mi a fene?
- Mint ahogy ön bírja a napfényt, én bírom a megszentelt tárgyakat. Semmiféle hatással nincsenek rám. Képzelje, templomba is járok.
Már nem sokáig! – gondoltam. Oldalra rántottam a bárdot, sikerült kiszabadítanom a fo-gásából. Széles ívben meglengettem, és az oldalába vágtam. Még ha a felszenteltség nem is akadályozza, azért az ezüst megteszi a hatását, és mély sebet ejt rajta. Nem akkorát, mint vár-tam, de ez is több mint a semmi. Kicsit meggörnyedt – talán a fájdalomtól -, de pillanatok múlva már megint felém tartott.
- Ügyes, meg kell vallanom, nagyon ügyes! De nem eléggé!
Felé döfök, de megint csak elkapja, kirántja a kezemből, és messzire hajítja. A picsába! Mielőtt feleszmélnék, már a magasba is emel, és a falhoz vág. Nem éppen kellemes érzés, nekem elhihetitek! Megmozdulni sincs időm, máris ott terem mellettem.
- Örülök, hogy megismerhettem, Amanda! Kár, hogy… - belé fagy a szó. Nem is csoda, hiszen egy régi, görbe pengéjű kés áll ki a szívéből az én jó voltomból. Mindig is jó dobó vol-tam! Családi ereklye, még az anyámtól kaptam. Bonyolultak ezek a vámpírviszonyok, hogy ki-kit nevez anyjának-apjának, egyszer talán elmagyarázom!
Lelököm magamról a vámpír testét, és remélem, hogy több meglepetés már nem vár rám a mai nap során. Megint a vállamra veszem Dament, felsétálok a lépcsőn, és magam mögött hagyom az egész kócerájt. Fáradt vagyok, tiszta vér, szeretnék egy jó forró fürdőt venni! És még egy szüzet is találnom kell. Istenem…

A Telihold egyenesen besüt az ablakomon. A csendet egy lány halk sírdogálása töri meg. Ezt csinálja mióta felébredt. De nem zavar, nem is foglalkozok vele. Damen a koporsójában fek-szik, félmeztelenül, körülötte fekete gyertyák égnek.
- Mindjárt visszatérsz, drágám.
Már csak az utolsó mozzanat van hátra.
A lány mellé ballagok - úgy tizenhét éves lehet, hihetetlen szerencsém volt hogy rátalál-tam -, felemelem, egy kést szorítok a torkához, és elvágom. A lány megrándul, de erősen szo-rítom. A vérét egy rúnákkal kirakott kőtálba eresztem. Mikor a tál megtelik, a lányt a földre lököm. Nem érdekel, hogy összevérezi-e a padlót, majd feltakarítom.
A tállal visszamegyek Damenhez, ujjamat beleérintem a vérbe. Először a szíve fölött ke-nem be, majd a homlokát, és végül a száját. Érzem, ahogy a levegő vibrál körülöttünk. A kő-tálat az ajkaihoz érintem, majd finoman megbillentem, hogy a vér átcsurogjon a szájába. Mo-hón inni kezdi, majd a szemei felpattannak. Eltolja a szájától az edényt.
- Mi történt?
- Elmesélem, mindent elmesélek – mondom nevetve. – De előtte még meg kell adnod, amivel tartozol! És az nagyon sok!
Hát lehetne ennél jobb?